“A gyengénlátók iskolájába vittem a két fiamat, amikor egy rottweiler-jellegű kutya odarohant hozzánk, először megszagolta az engem hámban vezető kutyámat, azután hirtelen neki támadt, keményen tépni kezdte Zenitet.” – kezdi beszámolóját Veres Katalin, aki békésen sétálgatott a támadás pillanatában vakvezető kutyájával. A támadás helyszínén többször is jártak azóta, és még nincsenek túl a megrázkódtatáson.
A 14 éves Barna odaugrott a támadás pillanatában, hogy segítsen, a megvadult állat meg akarta harapni őt is, de mögé tudott kerülni, és lehúzta a nyakörvénél fogva a vakvezető kutyáról. Miközben Barna teljes erejéből tartotta, a 11 éves Ágost átvezette Zenitet a zebrán, hogy messzebb legyen a támadótól, hátha csillapodik majd. “Pánikban voltam, ennyit tudtam kitalálni, de szerencsére bevált, mert lehiggadt, pórázra tudtuk tenni, és visszavezettük abba az autószerelő műhelybe, ahonnan valószínűleg ránk rontott.” – mondta Katalin, aki még mindig nem heverte ki a történteket. “Ott meglepetésünkre nem reagáltak semmit, tehetetlenek voltunk, mert nem vihettük magunkkal a vérben úszó kutyámhoz, biztos, hogy újból megtámadta volna, ezért kénytelenek voltunk otthagyni. Annyit tudunk, hogy nem maradt ott, kifutott az útra és eltűnt.”
Zenit csúnyán megsérült, a fülét össze kellett varrni. Borzasztó, mit élt át. Katalin két fia mentette meg az életét, jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha ők nincsenek ott.
“Ágost gyengénlátó, vagyis jobban lát, mint én. Én aliglátó vagyok. Barna jól lát, szerencsére velünk volt, mert egy iskolába járnak. Az ilyen kemény kutyatámadás egy látót is váratlanul ér, hát még egy látássérültet. Képzeljék el, hogy viselnék becsukott szemmel a dermesztő erőszakot, a morgó, hörgő hangot, a hatalmas erőt, ahogy a kutyát elrántotta, a cselekvés lehetetlenségét, a félelmet. Ez egy sokkos állapot.”
Barna elmondta, hogy a kutya az autószerelő műhelyből jött ki, átszaladt a túloldalra, ott a kereszteződésig az embereket szaglászta, majd visszament a buszmegálló felé. Keresztben átrohant az úttesten hozzánk és ekkor történt a támadás. Lehet, hogy kitették őt, lehet, hogy pórázról szökött, lehet, hogy egy nyitott kapun jött ki. Nem volt bilétája, csak nyakörve.
Katalin amint magához tért a sokkból, felhívta a 112-t. “Gyorsan magamhoz tértem szerencsére. A rendőr azt kérdezte, hogy akarok-e feljelentést tenni, mert szabálysértés történt. Úgy tudom, a kutyáért akkor is felelős a gazda, ha nincs ott a helyszínen. A telefonba azt mondta, hogy menjek el a kapitányságra. Persze nem jöttek ki, ami nem volt barátságos a részükről, de nem rendtett meg, mert a kutyámról kellett gondoskodnom.”
A fiúk iskolájában adtak néhány gézlapot a vérzés elállítására, de ez nem volt elég a mély sebre. Némi kérdezősködés után megtudták, hogy hol van a közelben állatorvos, és azt, hogyan jutnak el oda busszal.
Elindultak. Folyt a vér a szétharapott fülből, úgy vezetett, jelzett minden járdaszegélyt, lépcsőt. “Csodálatos társ. Segített, hogy én is segíthessek rajta.” Az állatorvosnál kapott gyógyszert, de nem tudták volna azonnal összevarrni a sebét, ezért elmentek az Állatorvostudományi Egyetemre. Altatásban varrták össze, kapott fájdalomcsillapítót, és nem is tudom, hogy dőlt el, ki vezessen kit, mert kissé bódult volt még. Egymást vezettük nagy egyetértésben.
Katalin azt mondja, hogy sajnos nem tudta pihentetni Zenitet ezután. Elmentek a zuglói rendőrkapitányságra, aztán a nagyobbik fiú továbbtanulása miatt halaszthatatlan volt visszamenniük az iskolába.
“A rendőrséget azért tartottam fontosnak, mert nem hagyhattam annyiban az esetet. Rendben van, hogy egy látássérült ember ki van téve a kutyatámadásnak, ami másnap megismétlődhet, mert nem tesz senki semmit? El voltam szánva, mert jogom van ahhoz, hogy a test épségem ne érezzem veszélyben, miközben a vakvezető kutyámmal közlekedem. Márpedig bevallom, hogy féltem az utcán.
Kijött egy rendőr, és azt mondta, hogy mivel személyi sérülés nem történt, nem kell feljelentést tenni, ami ugye pont az ellenkezője annak, ami a telefonbeszélgetés során elhangzott. Annyit fűzött hozzá – továbbra is az utcán álldogálva, mert nem invitált be –, hogy sintért kellett volna hívni és írni a jegyzőnek. Ez utóbbi meg is történt, ebben a gyengénlátók iskolájának közelsége miatt a látássérült gyerekekre tekintettel kértem, hogy fokozott figyelemmel legyenek a területre.
No persze a sintér nem olyan egyszerű. Kit, honnan, miközben a kutyámat mentem? – ilyen kérdések megvitatására inkább nem fecséreltem az időt. Annál is inkább, mert volt már néhány hasonló élményem a rendőrökkel, és úgy tapasztaltam, kifejezetten nem szeretnek látássérült panasztevőkkel bajlódni, mert két tanúval és videofelvétellel kellene rögzíteni a feljelentést, amiről igyekeznek lebeszélni minket. Mondjuk azt, hogy nincsenek felkészülve erre technikailag, amikor egy mobil készülékkel én is megoldanám bármikor?
Nem akarom efelé vinni a történetet, hiszen az még nyugtalanítóbb, hogy egy veszélyes kutya szabadon jár-kel. Talán a rendőrség tehetett volna valamit, hogy bizalommal indulhassak el másnap, nem azzal a félelemmel, hogy ott fogjuk találni és újból megtámad. Mivel el kellett jutnunk az iskolába, csak a szerencsében bízhattunk. Kértem a nagyobb gyermekem, hogy nézze az utcákat. Amikor odaértünk, ahol a támadás történt, Zenit megtorpat, nem vezetett tovább a járdán, elkezdett húzni a járdáról az úttest felé, mert figyelte, hogy onnan jön-e a támadó, ahonnan előző nap. Persze megálltunk, megnyugtattam. Ki akarta kerülni azt a szakaszt, egyértelműen a támadás traumáját élte át. De most nem következett be, amitől féltünk, a támadás nem ismétlődött meg, eljutottunk a gyengénlátók iskolájába, aztán a munkahelyemre, ahol végig a közelemben pihent Zenit békében, nyugalomban.
A vezetésén szerencsére nem tapasztalom, hogy megijedne valamitől, de az majd később fog kiderülni, hogy a kutyáktól fél-e. Remélem, minden marad a régiben. A szabadon járó veszélyes kutyáktól azonban ő sem tud megvédeni, erre gondoljon minden kutyatartó, ezt kérem. A rendőröknek pedig nagyobb szívet kérek, a fogyatékos embereknek nem járnak külön jogok, elég volna a saját jogaikat biztosítani, és ténylegesen tenni a biztonságuk érdekében.”
Katalin szavaival egyetértve a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola szakmai vezetője, Komondi Piroska egy fontos gyakorlati lépésekre hívta fel a figyelmet: „A támadás következményeinek felmérése folyamatban van. Kiképzőink megnézik, hogy más kutyákhoz milyen lesz a viszonya, a támadás helyén hogyan viselkedik, hiszen ott még benne van a rossz élmény. Jelenleg bizakodunk, mert Zenit szépen, magabiztosan vezeti Katát.”
Kiemelt fotón Veres Katalin és Zenit (Forrás: Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola)
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
